Még tartozom egy szirupos képpel az előző napról. Régi hajóház, átalakítva étteremmé, megspékelve egy kis naplementével

Mai programunk, a nelsoni hetipiac és a marlboroi borokkal való ismerkedés, vidéken. Nelson az a város lesz, ahol az emberekre fogok emlékezni. Elsősorban a magyarokra, akik a portékájukban a kivit vegyítik a matyóval, és derűsen élnek itt, két gyermekükkel. Tőlük kaptam egy horgolt angyalkát. Aztán a többi, köréjük gyűlő magyarokkal, akikkel beszélgettünk. Szerintük az új-zélandi lakosságban felülreprezentáltak a magyarok. Itt, mindenkinek van valami kapcsolata velünk. Legalább egy szomszédasszonyt fel tudnak mutatni, aki már járt Budapesten. (vagy Bukarestben?)

Veszünk egy saját tervezésű hűtő- és melegentartót. Kettő az egyben, pillekönnyű. Élvezem, ahogy kedves szakértelemmel, az idős hölgy, mindent elmagyaráz. Még saját készítésű, isteni karácsonyi pudinggal is megkínál. Mellette egy fiatal lány, aki mindent újrahasznosít: jópofa hátizsákok kockás gyapjúingből, farmerből, bolondos köpenyek, kabátok. Nagyon tetszik, de nem férne a bőröndömbe. Oda csak, legfeljebb egy “kézi készítésű”(mondja büszkén a kéz tulajdonosa) sál jöhet.

Az utcán jelmezekben szaladgálnak a gyerekek, partira igyekeznek, nagyszülőkkel, vagy anélkül. A főutca a nyári szezon végéig lezárva az autós forgalom elől. Emberek flangálnak, kávéznak, beszélgetnek. A kirakatokban a fürdőruha mellett a karácsonyi dekoráció. A forróság és a tűzveszély miatt, az otthonokban nem fognak élő fenyők állni karácsonykor. Marlboro felé, az út szélén, feldíszített (élő) fenyővel találkoztunk. A senki földjén. Lehet, hogy itt a senki földje is mindenkié? Annyira rendben, tisztán van tartva minden terület, hogy az ember elgondolkodik: ez miért természetes itt, és miért nincs így otthon? Aztán a “szomszéd tehene” megadja a választ.

Saját design. Cool!

A Trafalgar street lezárva. A város legpatinásabb művész-kávéházában még a tejkiöntő is csodaszép

Tankolni kell, ahol lehet! Nincs mindenütt benzinkút. Ennél a benzinkútnál egyszerre több autóban is kutyák ültek. Hangosan dvözölték egymást. Ő volt a legszerényebb.

Ezen a képen egy ellesett pillanat, amelyben tettenérhetjük, miért sikeres az új-zélandi bor-eladás. Én is ezt mondtam annakidején, (mikor a bátyám meg akart verni,) gyerekkoromban: “a fogamban az erőm!”

A tájjal nem lehet betelni. Egy “scenic look” ismét, Marlborough Sound (Apály van)

Rövid autózással, Nelson városától néhány kilométerre, számos hajtűkanyarral, eljutunk a Ábel Tasmán Nemzeti Park bejáratához. Az öbölben rengeteg (legalább 30) túrista, busz, hajó. Továbbhajrunk a következő, majd a még következő...és így tovább...öbölig. Az út a magas hegyekben tekereg, mereven előre nézek, hogy a reggelimet visszatartsam. Lehet(ne) a hegyekben is, vagy a visszavonuló vizek különös füves területén túrázni, de mi a Tasmán tengert választjuk. Van ennél csodálatosabb? Zöldes, türkiszes, kékes és végtelen. 

Kajakozunk. A sok öbölben sok kölcsönző. A mi kölcsönzőinket két lány üzemelteti (A park alkalmazottai; jókedvű, főként fiatalok, szörfözésre, merülésre, evezésre készítenek fel, hajót visznek, vagy kiszolgálnak)

A mi kajakunk a narancssárga. Miután belebújunk a gumiszoknyánkba (kár, hogy erről nincsenek fotók), aminek a peremét aztán (nehezen,) ráfeszítjük az ülésünk peremére, hogy jól zárjon és ne engedje be a vizet. Az öbölben csendes, tükörsíma felület, könnyű evezni. Ez csak álca. Kijutva az öbölből, hatalmas hullámok. A gyakorlatlan kajakosnak komoly kihívás a hullámzó tenger. A parthoz közel, vagy távolabb menjek, hol kisebb a hullámverés? A hullámokkal szemben? Erősebben evezzünk, vagy engedjünk a hullámok ritmusának? Persze, összmunka kéne. Hinni kéne abban, hogy a másik tudja...Jó kis csoportréning. A felborulás hogyanja izgat a leginkább. Mi lesz a felszenvedett gumiszoknyával...hogyan tudom majd leválasztani magam a kajakról? És ha... nem tudom, akkor?

Másfél órás küzdelem után újra visszamentünk a csendes kis öblünkbe és leheverésztünk a parton. Ki hinné, hogy több órát el lehet tölteni a homokban, napon fekve, bámulva a kék eget és a morajló tengert. Nincs is ennél jobb dolog! A félsziget többi részét, a vízből kiálló sziklaformációkat, a hajóról néztük meg. Ezt már nem mi vezettük.

Az esti Nelson naplementéje (ezt kaptuk a vacsorához, a tengerben, cölöpökön álló, átalakított hajóházban) annyira édeskés volt...tiszta giccs!

A narancssárga kajak lett a miénk

Szörfösök masíroztak a parton, van szél a következő öbölben

Nincs is annál jobb, ha a nap és a szél simogat és morajlik a tenger

A tenger a hajóról nézve

Sárától jött, rólunk. Sára imád rajzolni, festeni, rengeteget dolgozik. Ez a motor hajtja. Saját világában átírja azt, amit lát. Szeretne porcelánfestő lenni, de Herendre nem juthat be autistaként. Kiváló adottsága, hogy képes a kitartó, monoton munkára is, apró motívumok állandó újrarajzolására. Ő így fejezi ki magát. Ha tudtok, segítsetek Sárinak!

Hinnétek, hogy az a kis pötty, ott hátulról, én vagyok? (Csak azért nem a közeli képet raktam föl, mert a fotóriporter próbálta a beszarás pillanatát elkapni az arcomon. Nehezen ment neki. Állítom: igenis bátor voltam, és önfeledt!)

Reefton, a fények városa. Ezt a nevet talán, a régi, 1888-ból származó utcai közvilágításból kaphatta. Ő egy vérbeli bányász. Igaz, hogy nem arany, hanem szénbányász, de érzékelteti a vidék hangulatát. Itt ülnek a sokatlátott bányász arcok, megmutatják a fujtatós széntüzelésű főzőjüket, a régi bányász-szállásokat; a családokét és a magánzókét; közben ráérősen megisszák a sör adagjukat, és elolvassák az újságban a napi híreket.

Megérkeztünk nelsoni szállásunkra. A airbnb-n bemutatott házból (kék vízre néző, terasszal), egy homoktengerre néző, teraszos ház lett. Aztán nem hittünk a szemünknek. Hihetetlen ez a változás! jött a dagály, először a hajók merültek bele derékig, aztán megjelentek a kajakozók, a motorcsonakos, a jetskysek...és a nap lemenőben. Kora délután érkeztünk, de csak bámulunk magunk elé a teraszról...nem győzünk betelni a látvánnyal. Én ilyet még soha nem láttam. Láttam már dagályt,...de ilyen rendezésben?!

Először Haastnál láttuk meg a Tasmán tengert, egy útszéli kávézóban mi voltunk az egyetlen vendég, (hosszú ideig ez az egyetlen tankolási lehetőség a környéken, figyelmeztetnek) A táj lapos és kopár. Az út, tenger felőli oldalán, elszórva, nyurga trópusi fák, mind 45 fokos szögben megdőlve, jelezve az erős szél jelenlétét. Jobbra, annyira sűrű erdő, hogy a tetejük összenőtt sapkára emlékeztet, amelyet helyenként felemel a szél. Ilyenkor látszanak csak a fák törzsei. Sehol egy keresztút, vagy ösvény.

Nem csak teletöltöttük a tankot, de előrelátóan, felszerelkeztünk az itteni vérszúnyog fogadására is: csípés előtti, utáni szerekkel, merthogy a nyugati part a legfertőzöttebb. (négyen 2 csípéssel zártuk, ezt a tapasztalatot megosztjuk,...jaj, jujj!) 

A Palacsinta-kövek között hosszú, kiépített út vezet. Tábla jelzi, hogy az utat 1987-ben nyitották meg a látogatóknak..

Az egyik hegyekből lezúduló patak útját követjük a tenger felől. Igazi trópusi őserdő: halál és újjászületés

Franz Joseffel, a városkával kezdem. Nemcsak a kronológia miatt, (hogy először érkeztünk meg ide, majd csak másnap másztuk meg a F. J gleccsert,) hanem, mert újabb jelentéktelennek tűnő dologra hívnám fel a figyelmet. Az itteni fényekre és színekre. Mintha lenne egy játékos fővilágosító, aki a táj-díszlet mindig egy újabb részletét reflektorozná be. Itt folyton mozgásban vannak a felhők, amelyek utat nyitnak az élesen tűző napsugárnak. Ezekkel a mindig változó fényekkel a semmi-homlokzatokból is bámulatos látvány lesz. Felesleges az utómunka, a retus! Vacsora közben csak kicsit balra fordítottam a fejem,...íme. Hát nem varázslatos?

Ferenc József városka még arról is nevezetes, hogy (a mende-mondák szerint) az olvadó gleccser miatt megemelkedő vízszint veszélyt jelent a városkára, ezért el fogják költöztetni. Ez pedig nagyon egyszerű lesz, alulról görgőkre rakják, elgurítják templomostul, városházastul együtt, valahova.

Ezért is praktikus a könnyűszerkezetes építkezés. (Lehet gurítani) A földrengésekről nem is beszélve. (Állja a rengést) Halkan jegyzem meg, már három alkalommal éreztem enyhe földmozgást éjszaka. 

5 perc múlva már másé a színpad; a ragyogó vörös, beleszürkült a tájba. Figyelem! innen jött a bárány-bégetés. 

A dimenziók a legizgalmasabbak. Szűk területen sok minden, együtt. Magasságok, mélységek. Trópusi növényzettel indul az út, és alig egy óra alatt elérjük a gleccsert. Közel a tenger.

Az égen érkeznek a helikopterek, a gleccser tetején, vezetéssel lehet menni. Alulról, gyalogosan 400 méterre közelíthetjük meg, mert veszélyesen változékony, olvad, csúszik. Felületén jól láthatóak a törések, repedések. Az általa létrejött folyó neve nem véletlenül “szürke”. Hosszú ideig szürke is marad, ellaposodott torkolatánál tisztulva, már kékesebb részeket is látharunk.

A számtalan kisebb-nagyobb gleccser, vízesés, felszabdalva a tájat, számtalan folyót, patakot szül. E táj jellegzetes tereptárgya a híd: hosszabb vagy rövidebb, szakadtak vagy éppen újak, vagy újítják. Mindegyik jellemzően egysávos, tábla figyelmeztet, kinek van elsőbbsége. Ajz elsőbbség-ügy itt nem gond (alig van forgalom és cukik a sofőrök)

Bungee jumping. Lehet tandemben is ugrani, egy 48 méteres hídról, aztán a folyóban landolni, fejjel lefelé. De nincs gáz, mert a folyóban vár a csónakos, aki lekap a kötélről. Már a látványtól is megemelkedett az adrenaliszíntünk. 

Ez a tábla jellemezhetné az útunkat, cikkcakkban, 400 km-t 11 óra alatt tettünk meg

Vagány csajok Ausztráliából, (akikkel több scenic look-nál összefutottunk). Ilyen a hangulat az úton.

Fantasztikus tájakon megyünk keresztül. Vajon meddig maradunk fogékonyak ennyi szépségre? Kezdünk besokallni. Még egy vízesés, még egy tó, még egy hihetetlenül zöd mező, aztán egy újabb panoráma, amit még nem láttunk...

Kell egy kis fizikai aktívitás a nap végére! Még a szállásunk elfoglalása előtt megmásszuk a Fox gleccsert.

Összefutottunk Lindával,egy Új- Zélandban élő magyar lánnyal, két napja a fjordoknál. Ki gondolta volna, hogy egy másik város utcáján, (miközben Ágival gyakoroltuk az először- jobbra- aztán- balra- nézz-t,) éppen ő enged át bennünket. Az ilyen találkozásokra mondjuk azt, hogy nem véletlen. Sok minden helyi dolgot megtudtunk tőle, többek között, hogy a statisztika azt mutatja, hogy itt nagyon sok a depressziós. Linda barátja, sőt maga Linda is küzdött vele. A lehetséges ok, a genetikán kívül, az izoláció. Itt vagyunk a világ végén. Csodálatos az egész vidék, egyik ámulatból a másikba esünk...de mi van, ha mindez megszokássá válik? Mi van, ha nem süt a nap? Ma egy picit megérezhettük. Jöttek a sötét felhők, a színek megfakultak, a távlatok összementek, hideg van,...a települések távol vannak egymástól. Gyönyörű ez az egész, de vajon milyen itt élni állandóan?

Scenic route-on mentünk, ami kicsit lassabb, kanyargósabb, de mindenképpen szebb. Nehéz betelni a látvánnyal.

Mindenki kattogtatja a gépét, el sem teszi, mert egy újabb kiállónál elő kell venni. Nem tériszonyosoknak!

Hepe-hupa...melyik a negatív, a hepe, vagy a hupa?

A gyerekeknek semmi sem hideg. Én is feltűrtem a gatyámat, de nem tudtam levetkőzni a felnőttségemet.

Útközben már nem nyüzsögnek a kávézók. Ez a tradícionális megálló őrzi a régi idők, postakocsis  emlékét

Kegyes volt eddig hozzánk az időjárás. Először, és remélem utoljára esett, ezt a pillanatot meg kellett örökítenem.

“Azért veszélyes, mert száraz, meleg  itt a klíma, hamar lángra kap az erdő, ezért nem tanácsos itt campingezni”.- mondja egy helyi ember, aki elhalad mellettünk. Egy palack víz van a kezében, olyan, mintha a sarki boltba indult volna. Otthonosan szalad fel a hegyi úton. Az embernek az a benyomása, hogy itt mindenki sportol, természetet jár. Az idelátogató túristák szolgálatában jól jelzett túristautak, kempinghelyek, információs pontok vannak, mindenütt. Számtalan aktívitási lehetőség, földön, vízen, levegőben. (Ha majd nem a földön fogunk járni, ígérem, azt is dokumentálom.) Mai túránk: 7,5 km körtúra, 274 m szintkülönbséggel 

Kezdünk hozzászokni a fantasztikus látványhoz? Ennek jele, hogy a napi 500 fotó helyett már csak 50-et készítünk? Hogy már nem sóhajtunk fel minden lépésnél? “Nincsenek rá szavaink”- még mondjuk, de már szinte elvárjuk a csodát. Néhány vízesés, lélegzetelállító panoráma, hasadék, híd, valami különleges jön. És valóban különleges, megrendítő dolog jön, a tűz-pusztította hegy látványa. Elszenesedett fák között járunk. Fekete az erdő. Az elhalt fából itt-ott friss zöld hajtások bújnak elő. Hosszan követhettük a tűz nyomát, nincs benne rendszer, logika...csak dráma. 

Aranyásó kunyhója a hegyen, aki családjával a 40-es évekig itt élt. A környezet inspiráló. Mi is találtunk kincseket.

Mindjárt egy helyesbítéssel kezdem. A múltkori bejegyzésemben említett reptéri sas, merthogy nekem minden madár sas, most már tutti, hogy kea papagáj. A sziget védett madara. (Táblák figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk rájuk.) Élőben is találkoztunk velük. Az index-hírekben szereplő, birkákra támadó egyedekkel szemben, a mi keánk elhízott, jóllakott, lusta példányok voltak. Talán még repülni is elfelejtettek. Két olyan alkalmat is láttunk, hogy a túrista-autók platóját használják közlekedésre,...ebből mi már bizton következtethetünk az evolúciós változásokra is: az elkorcsosuló szárnyak helyett, jön a kerék!
A fjordokhoz vezető 4 órás út nem volt unalmas, de a hajózás élményét nehéz szavakba önteni. A fedélzeten állva, a viharos széllel való megküzdés, az élményt elmélyítette. A két órás hajóút leltára: szélvihar, szélcsend, hullámok, nap, sütkérező fókák, felbukkanó delfinek, Tasmán tengerrel való találkozás, hegyek, hófoltok, sziklák, vízesésék, fények, színek, hangok, illatok...és néhány(?!) kép haza.

Itt már a megszelídült állapotok, a szél lecsendesedett, senkit és semmit nem vesztettünk el útközben 

A jobb oldali hajó volt a miénk. Még nincs turistaszezon, nincs tömeg, ennek a fókák és delfinek is örülnek

A Mirror nevezetű tó. Talán nem véletlenül hívják így...íme

Épp csak egy rövid megálló, amíg zöldre vált, hogy a hegybe fúrt alagúton át ehessünk. Itt randiztunk a keakkal.