Ez a cím onnan van, hogy U.Z.-ban, néhány jellemző föliratot gyorsan beleírtam a jegyzeteimbe. Jellemző volt, hogy oszd meg; az utat, vagy bármit...az országodat. No nem, ne a feleségedet dobd oda annak, aki meg fogja erőszakolni!, hanem a földet, az élet terét, amit önző módon birtokolsz. Itt úgy látszik, a bolygó ezen felén, nem szeretik a hazájukat, nem szeretik eléggé a feleségeiket, gyerekeiket. Lépten-nyomon nem akarják megvédeni őket; sem a hazájukat, sem a vallásukat, sőt,... meg akarják osztani.
Megyek az úton, és látom, hogy én egy vagyok. Ő egy másik. Szép, mert fekete, szép, mert fehér, mert hosszúkás a feje, mert alacsony, vagy magas, mert gepárd a mozgása, vagy éppen mackós a járása. Jézusban hisz, vagy Buddhában, vagy csak egyszerűen az emberben. Imádom! El vagyok bűvölve. Isten ennyi szépet alkotott. Szépek. És ki vagyok akadva, ha arra gondolok mennyi gyűlöletet generáltak az én hazámban. Dühös vagyok. Hé emberek, ne hagyjátok magatokat az orrotoknál fogva vezetni! Ne zárkózzatok be. A világ sokkal érdekesebb, színesebb, mint amennyi itthonról látszik. Az idegen nem rosszabb, nem jobb, mint mi, és talán együtt, az összeadott tapasztalatokkal teljesebb életet élhetünk.
Isten nem csak bennünket alkotott, hanem a világot is. (Mondom én, a nem istenfélő) Nekünk, magyaroknak szerencsénk van. Nincsenek itt mindennapos természeti katasztrófák, van vízünk, van földünk, kellemes éghajlatunk. Ne pazaroljunk, gondoljunk a következő nemzedékekre. Ha valamit, ezt haza vinném. Védjük meg országunkat az önző, cezaromániás politikusainktól, védjük környezetünket, hogy másoknak is jusson.
Imádom ezeket a színeket, az embereket,...amit isten alkotott.

És az, hogy nem vagyunk mindenható, ez is itt vésődött belém. Próbálkozhatunk, építhetünk elképesztő nagyvárosokat a sivatagra, iszonyatos energiákkal, felépíthetjük újra és újra a földrengés veszélyes területekre a várost,...de dönthetünk úgy is, hogy figyelünk a természetre. Nem akarjuk megerőszakolni, hanem megismerni és együttműködni vele. A szörfös ismeri a hullámokat, nem fél tőlük, az új-zélandi maori a gejzírben megfőzi az ételt és a természet hangját imitálón, különös dallamokban, fohászkodik a természet erőihez.

Mert van halalmasabb nálunk is.

Mindegy, hogy délben, vagy este, szárazon, vagy vízen...buli van. Buliruhában (a hölgyek különösen merész holmikban), sietnek a célállomásra, vagy megérkeztek már; hangos jókedvvel, lerészegedve ünnepelnek, parti van. Elkezdődött a karácsonyi szezon, itt a céges partik időszaka.

Belekóstoltunk a karácsonyi vásárba a Harbour Bridge lábánál. Rengeteg kreatív, kézműves tárgyat árulnak, maguk a designerek. Az ötletnek ára van! (én ezzel egyetértek.) Szokatlan alakú kendő, bőr ékszerek fémnek álcázva lélegző csomagolóanyagok, apró ötletek, vagy nagyobbacskák. Barátságos beszélgetések. Az itteni karácsony meghitt arcát, ha van is ilyen, mi nem fogjuk megismerni, mert este repülünk haza. 

A bőröndöm belsejét éjszaka meglátogatta egy posszum, az új-zélandi ajándék-csokikra volt gusztusa, bezabált egy nagyobb mennyiséget belőlük. Belemélyesztette az aranyos kis fogacskáját, megragadta a cuki kis körmével, a bestia! Nem csodálkozom, ha haragszik az új-zélandiakra. Ott azt mondják ugyanis, hogy minden rossz nyavaját az ausztrálok exportáltak nekik: pl. a csípős kis szúnyogokat, vagy a rágcsáló posszumokat. meg ki tudja, még mit.

Rengeteg az építkezés. Az egyik építési területet eltakaró hírdetési felületen, elveszett házi kedvenceket keresnek.

Karácsonyi vásárról egy kép; Ausztrál családi vállalkozás őrzi a titkot: keserű, finom, de nincs benne alkohol

                                                Kb így zabálhatta a csokimat is. Ilyen ártatlan képpel 

Itt a bizonyíték. Milyen jó, hogy a blogom nem ehető!

Az odavezető út is nekem kínai volt (telefirkálva az aszfalt mindenütt, talán a csatornázási művek tették)

Nem tudom, milyen arányban élnek Sydneyben ázsiaiak, de az utcakép azt sugallja, nagyon sokan. Ha tetszik, ha nem, a népvándorlás már elkezdődött. Az ausztrál iskola egyenruháját viselik, de amint elválnak társaiktól és magukra maradnak, már kínaiul beszélnek egymással. Én szeretem ezt a multikultit. Úgy látom, nem tűnik el a nemzeti karakter, sőt a népek versenyében még meg is erősödik. Pl. karakteresen a kínai piac az, ahol mindent lehet kapni, és sokkal olcsóbban. Az ázsiai konyha népszerű, zsúfolásig tele a food hall. Mi is itt ebédelünk (olcsón és jót). A Haymarket olyan, mint a többi bevásárlóközpont, a különbség csupán az, hogy az eladók és a vásárlók zöme ázsiai, és sokféle masszázs-üzletecske is van. Itt is jön a Mikulás, itt is a jingle bells szól. Csalódnánk is, ha nem mennénk az alsó szintre, ahol végre, az “igazi” kínai zsibpiacot megtaláljuk. Rengeteg időt el tudnék itt tölteni barátnőkkel. Mert nincs annál nagyobb öröm, mint amikor az ember a gagyiban, fillérekért, kincset talál.

Hogy mi a közös a White Rabbit galéria anyaga és a Haymarket között? A különbség jól érzékelhető. A galériában tiszta, magasművészet, jó színvonalon. Érdekes is. Több olyan munka, ami utánérzés, olyan, mintha. Fel tudom idézni, mikor, hol, kitől láttam ezeket a gondolatokat, ötleteket. Nagyon szépen megcsinált munkák, de nem eredeti gondolatok. “Original copy”, ahogy a kínai árukat hírdetik. Nem hiszem, hogy a kínai művészek saját, megélt problémája a Walt-Disney-k, a Marlboro, meg a Chanel. A gegek jók, de kicsit üresek. Rám azok a művek hatnak, ahol technika, mondandó, hagyományos kultúra, együtt van. Ami igazán “kínai” (Pl.Porcelánból-China- egy ősi legenda, animálva), vagy a bőrből, fém talált tárgyakból készült vár. A gelerista, aki maga is élt Kínában, küldetésének tekinti, hogy a kínai kortárs művészettel megismertessen bennünket. Nagyon érdekes, színes, jól rendezett gyűjteményt láthattunk. Én megszereztem egy teremőrruhát, made in China.

Geng Xue: Mr Sea, porcelán installációja, White Rabbit galéria RITUAL SPIRIT kiállításáról

Peng Hung-Chih szobra és Yu Hong táblaképe

Láttam egyszer egy képet a Niagara vízesésnél (a Niagarának mondandóm szempontjából azonban semmi jelentősége nincs). Madarak szálltak le a sziklákra. Rengeteg, egyre több, a köztük lévő távolságot mértani pontossággal, egyenletesen, tartották; még véletlenúl sem sűrűsödtek be, nem alakultak ki elszigetelt párocskák, vagy csoportok, de szikla sem volt túl sok, demokratikusan osztozni kellett a helyen.
Ugyanígy vagyunk mi is a beach-en. Egyre több ember van, kevés a hely. Egyre szűkebb személyes térrel kell beérnünk, de az összement terek egyenletesen oszlanak el. A mellettem ülő nő feneke az enyémtől már csak 20 cm-re. Ez a távolság feszélyezett volna az új-zéland -i partoknál, de itt nem. (Ez még mindig tágasabb, mint Rimininél csúcsszezonban.)
Van ebben jó is: közelről bámulhatom az embereket, az óceán morajlik, a nap forrón süt, a szél mindezt kellemessé teszi. Szörfösök húznak el, kismamák randiznak egymással, túristák ronggyá égetik magukat a napon. Úszni nem lehet, legfeljebb cicázni a 2-3 méteres hullámokkal. A sirályokat eteti egy bácsi, egy indiai férfi a feleségének árnyékot keres, “serelek” vele az én árnyékomon. Itt a galamb a sirály. Ha akad egy galamb mégis, az az én lábamnál matat. (mert biztosan összeköt bennünket valami).

Dee Why, a csendes (este)

Madly, a zizis (délben)

Watson, a hangos (naplemente)

Szerelem második látásra. Idétlenül hangzik, de lazítok. Mintha otthon lennénk... Márti és Laci régi barátaink. 3 éve, amikor itt jártunk, nagyon hajtottunk, hogy minél jobban megismerjük a várost, akkor nem gondoltunk arra, hogy valaha visszatérünk. Most kényszer nélkül, lazán bandukolhatunk a cityben.

A Modern Múzeum nagyon jó emlékem. A hálóval dolgozó, női, kortárs művész nevére nem, de munkáira pontosan emlékszem. Most is női kortárs művész, Pipilotti Rist moving-Image (mozgókép) Egy korty óceán című kiállítása látható. A kiállítás önmagában is érdekes volt, de az a spontán jelenet, amikor kismamák (egymástól kedvet kapva) letették a babáikat a padlóra, bele a “művészetbe”(a vetített mozgóképbe), egészen kivételes pillanat volt. Örülök, hogy pont akkor, pont én, ott lehettem. (Amúgy is érdekes volt az anyag, rengeteg asszociációs lehetőséggel, érzelmi bevonódással, az emberről és a természetéről)

Kivételes pillanat. Először csak egy, kettő, aztán a többi baba....és betöltötte az élet a művészetet 

Köszönöm Márti a fotókat

Képek
Kezdetben a köztéri alkotásokat akartam gyűjteni az úton. Valami bekattan, ha az ember friss szemmel jár. (Idegen, sohasemlátott vidéken ez gyakran megesik, mármint a friss szem). Mindent nem lehet lekattintani, kell találni valamit, ami majd a “cseppben a tenger” lesz, jellemezni fogja a helyet, amit meg akarok érteni. Kezdetben ez ment is, aztán elveszett a figyelmem. Ahogy az úton jártunk (cca 3500 km), egy új téma kiszorította: az útépítők. Az egész ország az útépítőké. Még csak személyiségi-jogi probléma sem merül fel igazán, ha lefotózom őket, mert alig látható az arcuk, elrejti a sapka, szemüveg. Csak fiatalságuk süt át a jelmez mögül, és a lazaságuk. Fárasztó lett volna 30 km-es tempóban megtenni az utat, ha nincs az integetés. Oda, vissza. Aztán kis idő elteltével újra, szinte vártam, hogy milyen lesz a koreográfia. Ki kezdeményez? Mindig bejött. Lehet, hogy otthon is így történne. Integetek, mosolygok, és visszaintegetnek, vagy tánclépésben teszik arrébb a korlátot. Hát ilyenek az újzélandiak!

Egy új alapérzés, amely egyre markánsabban megmaradt bennem; a vihar előtti csend. Annyira csodálatos a táj, hihetetlenül gazdag...  és amikor már úgy éreznéd, elteltél a látvánnyal, jön egy teljesen új rácsodálkozás. Ez a gyönyörűség azonban nem ártatlan szépség, drámai ereje van. Közel enged magához, de semmibe vesz, ha a kedve úgy tartja. Az első nap leégtem, csoda-időben, csoda-hegyet másztam, nem éreztem, hogy életem legfájdalmasabb leégése ez(orvosi eset). Aztán a gejzírek gőzölgése a talpamnál, a kiégett erdők, az éjszakai rezgések, hogy lezárták az 1-es főútat...és Christchurch! Nem történik semmi rossz, de az ember érzi, hogy bármikor, bárkivel. Ezt az erőt és szépséget együtt, a közelség és az eltaszítás érzését egyszerre, sehol, soha, így még nem éltem meg.

Christchurch
Az utolsó hely, mielőtt elhagyjuk az országot. Nagy kirándulást már nem tervezünk. Marad néhány elintéznivaló, le kell adni a kocsit, reptéri ügyek, valamit venni a barátoknak. Járunk még egyet, mielőtt újabb 4 órát ülünk a gépen. Már el is felejtettük, hogy mit olvastunk az útikönyvekben. Megállapítjuk, hogy itt is mennyit építkeznek (ez az úton látott építkezés megtoldása csupán), keressük a belvárosi magot, a régit, amit az útikönyv ígér, de nem találjuk. Mindenütt új épületek, sőt újabb. Aztán a térkép alapján, mert, hogy itt kell lenni, meglátjuk. Először egy öregebb ház-darabot ráépítve az új, aztán...döbbenet! A katedrális. Úgy, ahogy ott maradt, mementóként.
Bementem a kis, zöld házba, hogy megfejtsem, megérezzem, és mocorgott alattam... Először azt hittem, ez a projekt része, hozzátartozik a bevonódáshoz, de én ennyit már nem bírok bevonódni. Gyorsan kijöttem, de a téren is éreztem: mocorog a föld alattam. Rajtam kívül, csak Gábor érzett hasonlót. Túl szenzitívek vagyunk.
Nehéz volt utána vacsorázni. A pohár borral siettem, hogy bátorságot merítsek, s az alkoholra foghassam, ha kicsit mozog a világ körülöttem.
A város nagyon emlékeztet Berlinre. A múlt nyomaiban megjelenő összevisszaságot, jópofa köztéri művészeti alkotások, élénkre festett tűzfalak teszik emberivé. Az utcák újra és újra megtelnek vidámsággal...mert az élet nem enged. A pincérlány, maga is itt volt a földrengésnél, sokan meghaltak, elment ő is innen, de 3 éve visszaköltözött és mosolyogva garantálja, hogy most nem remeg. Végülis mind meghalunk, de nem mindegy, hogyan élünk.

A katedrális. 2011 február 22-én délben: a város főterén bankok, kávéházak, hivatalok összeomlottak, 180-an vesztették életüket. Egy évvel korábban is volt hasonló a környéken, akkor a város megúszta.

Planted Whare, 2013, művészeti projekt, (a föld a környék egzotikus növényeit táplálja)

A régi utcácska a földrengés előtt felújítva, ezért megúszta

 Üres házhelyek, vidám alkotások

Holnap indul a gépünk Sydneybe. Az utolsó napunkat töltjük itt, Új-Zélandon. Christchurch nagyon megrázó élmény, olyannyira, hogy most nehezen tudnék írni erről. Később fogok, (majd összeszedett magam). Most néhány képet teszek fel az odavezető útról. Szép napot mindenkinek!

Házunk, amely 4 éjszakára az otthonunk, (Monaco negyed, Nelson), megérdemli, hogy bemutassam. 

Mikor behajtottunk ide, kicsit csalódottak voltunk. Homok és homok mindenütt.

Aztán pár órával később, már száraz lábbal nem tudtunk kimenni. A hajó ugyanaz, mint az előző képen. Ha valaki elolvassa a házigazdák pontos dagály-apály jelentését, alkalmazkodhat a (víz)helyzethez, tudja, hova parkoljon. Ha mégsem, akkor megtanulja. 

A házigazdánk fia, a mama galériáját alakítja a szomszédban, a garázsból. A festő-mama most Skóciában, az ő munkáit és ízlését őrzi a ház. A fiú saját sütésű palacsintájából már csak egy, mutatóban. (Nagyon finom volt).

Nagyon sok pozitív élményünk van az itteni emberekről. Sok kedvességet, segítséget, rengeteg mosolyt kapunk.

Néha a kávénk felett megjelenik egy repülőgép. Az öböl másik oldalán a leszállópálya, érdekes, de nem zavaró.

Itt is laknak “jószomszédok”, itt is akad egy Rózsáné. Egyetlen negatív tapasztalatunk; dagálykor, a hátsó kijárat kapuját használtuk, amit visszajövetkor már nem tudtunk, mert a szomszéd friss lakattal lezárta. Értünk a szóból.

A fürdőszoba csempéje, (szépen) hűsít, amíg jön a dagály

 A dagály megjött, az első csapat elindult, sietnie kell, hogy a második csapatnak is maradjon víz

Ha érdekel, elviheted. Ha meguntad, ide teheted. Minikönyvtár az utcánkban, a tengerparton.