Láttam egyszer egy képet a Niagara vízesésnél (a Niagarának mondandóm szempontjából azonban semmi jelentősége nincs). Madarak szálltak le a sziklákra. Rengeteg, egyre több, a köztük lévő távolságot mértani pontossággal, egyenletesen, tartották; még véletlenúl sem sűrűsödtek be, nem alakultak ki elszigetelt párocskák, vagy csoportok, de szikla sem volt túl sok, demokratikusan osztozni kellett a helyen.
Ugyanígy vagyunk mi is a beach-en. Egyre több ember van, kevés a hely. Egyre szűkebb személyes térrel kell beérnünk, de az összement terek egyenletesen oszlanak el. A mellettem ülő nő feneke az enyémtől már csak 20 cm-re. Ez a távolság feszélyezett volna az új-zéland -i partoknál, de itt nem. (Ez még mindig tágasabb, mint Rimininél csúcsszezonban.)
Van ebben jó is: közelről bámulhatom az embereket, az óceán morajlik, a nap forrón süt, a szél mindezt kellemessé teszi. Szörfösök húznak el, kismamák randiznak egymással, túristák ronggyá égetik magukat a napon. Úszni nem lehet, legfeljebb cicázni a 2-3 méteres hullámokkal. A sirályokat eteti egy bácsi, egy indiai férfi a feleségének árnyékot keres, “serelek” vele az én árnyékomon. Itt a galamb a sirály. Ha akad egy galamb mégis, az az én lábamnál matat. (mert biztosan összeköt bennünket valami).

Dee Why, a csendes (este)

Madly, a zizis (délben)

Watson, a hangos (naplemente)