Összefutottunk Lindával,egy Új- Zélandban élő magyar lánnyal, két napja a fjordoknál. Ki gondolta volna, hogy egy másik város utcáján, (miközben Ágival gyakoroltuk az először- jobbra- aztán- balra- nézz-t,) éppen ő enged át bennünket. Az ilyen találkozásokra mondjuk azt, hogy nem véletlen. Sok minden helyi dolgot megtudtunk tőle, többek között, hogy a statisztika azt mutatja, hogy itt nagyon sok a depressziós. Linda barátja, sőt maga Linda is küzdött vele. A lehetséges ok, a genetikán kívül, az izoláció. Itt vagyunk a világ végén. Csodálatos az egész vidék, egyik ámulatból a másikba esünk...de mi van, ha mindez megszokássá válik? Mi van, ha nem süt a nap? Ma egy picit megérezhettük. Jöttek a sötét felhők, a színek megfakultak, a távlatok összementek, hideg van,...a települések távol vannak egymástól. Gyönyörű ez az egész, de vajon milyen itt élni állandóan?

Scenic route-on mentünk, ami kicsit lassabb, kanyargósabb, de mindenképpen szebb. Nehéz betelni a látvánnyal.

Mindenki kattogtatja a gépét, el sem teszi, mert egy újabb kiállónál elő kell venni. Nem tériszonyosoknak!

Hepe-hupa...melyik a negatív, a hepe, vagy a hupa?

A gyerekeknek semmi sem hideg. Én is feltűrtem a gatyámat, de nem tudtam levetkőzni a felnőttségemet.

Útközben már nem nyüzsögnek a kávézók. Ez a tradícionális megálló őrzi a régi idők, postakocsis  emlékét

Kegyes volt eddig hozzánk az időjárás. Először, és remélem utoljára esett, ezt a pillanatot meg kellett örökítenem.