Utazásnál az ember csak ül a kocsiban és sasol. Néha meg kell állni valahol, de az hol legyen,.. ilyen és ehhez hasonló gondokkal kell szembenéznie. Bár minden pillanat egy újabb vizuális inger, egy elszalasztott fotó, de az egészet nem lehet rögzíteni. Szelektálni kell. Összerakni az összerakhatót, eltenni máskorra a most sehova nem illeszthető képet. 

Kezdünk látni új-zélandiul. Már nem is csodálkozunk, hogy az autópálya egy sáv oda, és egy sáv vissza. Robogunk, vagy százzal. Bírkák, hihetetlen-zöld hullámhegyek, fehér bégető pacákkal, kopár tájak, véglelen mezők, erdőirtások, színek,...aztán “veszélytáblák”. A katonai védelmi területen haladunk keresztül, hosszasan. Mennyire egyformák ezek a területek! Hajmáskéri gyakorlótér, az egyetlen általam ismert táj, amely meglepően hasonlít ehhez. Megállunk egy Bulls nevű városkában. Biztosan nem véletlen (márcsak a egybefűzhető dramaturgia kedvéért sem), hogy az olasz éttermes, katonai emlékeket gyűjt. Persze, ő maga nem volt katona, olyan shide/szégyenlős (amikor fotózzák), ezért  vágyálom- katona-világot épít maga köré. Pilótaruha a falon, bombázó-repülőgépek, plakátok. Még a wécében is pontos szabályzat van, hogy mit igen, és mit ne csinálj. Benyomásokat szerzünk a városkáról, a westernfilm- díszlet, múltidéző  főutcácskájáról. Mi, lányok még elandalognánk, (annyi érdekes dolog van), de a sofőrök hajtanak. Útközben még kattognak az okostelefonok, hátha haza vihető valami az élményből.