Auckland után nyugisabb, kisvárosiasabb fővárosra számítottunk. Wellington városközpontja, ahol lakunk azonban meglehetősen zsúfolt. A házak egymás lábára lépnek. Versenyeznek, méretben és építészeti megoldásokban. A viktoriánus kis épületek beékelve egy-egy hitech felhőkarcoló vádlijába. Egy égig érő templomot lenyom egy irodaház. Az utcánkba alig találunk vissza, mert a támpontként megjegyzett szemközti ház hátoldala, nemcsak formájában, de a színében is más. A stíluskavalkád mégis vonzó, érdekes. A látvány harmónikusnak hat, a gyerekrajzok szabadságát juttatja eszembe. Az emberek is másként öltöznek, itt van a parlament, a hivatalok, talán egy részük oda igyekszik.
A délelőtt a TePapa múzeumról szólt. A leginkább a maori kultúra érdekelt bennünket, kik ők, mi lett velük. Ahogy végigjártam a kiállítást egyre inkább elengedtem a logikát. Egy olyan kultúra ez, ahol a spirituális dolgoknak sokkal nagyobb a szerepük, mint a mi kultúránkban. Próbáljak így közeledni a maorikhoz, és ne akarjak mindent mérteni; a fohászt, a táncot, a madártoll, vagy a szél hangját. Ma csak egyetlen új-zélandi kultúrát látunk, különböző gyökerekkel. A betelepülők is számos helyről jöttek, hozták a saját kultúrájukat. Sokan menekültként itt leltek hazára. (Nem is gondolná az ember,-ha a múzeumban tételesen nem hívnák fel a figyelmét,- hány helyen, mennyi borzalom.) Miért Új-Zéland?- teszi fel a kérdést a kiállítás. Mert jó a klíma, és mert a legtávolabb van.
A botanikus kert csaodaszép. Ennél szakszerűbben le nem írhatom. Zöld izé, meg más színek, formák, illatok. A város, amely hasonlít San Franciscohoz (erről persze, mindenkinek vannak saját élményei); hegy-völgy, az egyik hegy tetején.
A legmeglepőbb: leereszkedve, egy temetőn keresztül jutunk vissza a városba. ( Bolton street cemetery, 1840-1890) A temetői sétányon futnak, munkából jönnek, ugyanúgy, mint az élő város részeiben. Ez az út beletorkollik az autópálya felüljárójába, a pálya másik oldalán folytatódik, aztán egy toronyházban végződik, innen csak egy ugrás a parlament.