A wellington reptérben az egyetlen igazán grandiózus dolog, egy 4 méteres saspár a mennyezeten. Ők is repülnek. A reptér nem nagy, de barátságos, jól működő szervízzel. A mai nap nagyjából az utazásról szólt, apró izgalommal. A bérelt autónkat vissza kellett cserélni, mert valami kilógott az aljából. Nem volt elég időnk aggódni, mert azonnal jöttek, vitték és hoztak egy másikat. Az új otthonunk (4 napra), megint egy fantasztikus kégli, pazar kilátással a hegyekre. Itt nyár, 28 fok, elviselhetetlenül erős a nap sugárzása. A queenstowni aktuális programokba, pl. a sör fesztiválba, most nem merültünk el. A belváros, mint Siófok, csúcsidőben. Pihenünk, holnap hosszú nap elé nézünk.

Auckland után nyugisabb, kisvárosiasabb fővárosra számítottunk. Wellington városközpontja, ahol lakunk azonban meglehetősen zsúfolt. A házak egymás lábára lépnek. Versenyeznek, méretben és építészeti megoldásokban. A viktoriánus kis épületek beékelve egy-egy hitech felhőkarcoló vádlijába. Egy égig érő templomot lenyom egy irodaház. Az utcánkba alig találunk vissza, mert a támpontként megjegyzett szemközti ház hátoldala, nemcsak formájában, de a színében is más. A stíluskavalkád mégis vonzó, érdekes. A látvány harmónikusnak hat, a gyerekrajzok szabadságát juttatja eszembe. Az emberek is másként öltöznek, itt van a parlament, a hivatalok, talán egy részük oda igyekszik.
A délelőtt a TePapa múzeumról szólt. A leginkább a maori kultúra érdekelt bennünket, kik ők, mi lett velük. Ahogy végigjártam a kiállítást egyre inkább elengedtem a logikát. Egy olyan kultúra ez, ahol a spirituális dolgoknak sokkal nagyobb a szerepük, mint a mi kultúránkban. Próbáljak így közeledni a maorikhoz, és ne akarjak mindent mérteni; a fohászt, a táncot, a madártoll, vagy a szél hangját. Ma csak egyetlen új-zélandi kultúrát látunk, különböző gyökerekkel. A betelepülők is számos helyről jöttek, hozták a saját kultúrájukat. Sokan menekültként itt leltek hazára. (Nem is gondolná az ember,-ha a múzeumban tételesen nem hívnák fel a figyelmét,- hány helyen, mennyi borzalom.) Miért Új-Zéland?- teszi fel a kérdést a kiállítás. Mert jó a klíma, és mert a legtávolabb van.
A botanikus kert csaodaszép. Ennél szakszerűbben le nem írhatom. Zöld izé, meg más színek, formák, illatok. A város, amely hasonlít San Franciscohoz (erről persze, mindenkinek vannak saját élményei); hegy-völgy, az egyik hegy tetején.
A legmeglepőbb: leereszkedve, egy temetőn keresztül jutunk vissza a városba. ( Bolton street cemetery, 1840-1890) A temetői sétányon futnak, munkából jönnek, ugyanúgy, mint az élő város részeiben. Ez az út beletorkollik az autópálya felüljárójába, a pálya másik oldalán folytatódik, aztán egy toronyházban végződik, innen csak egy ugrás a parlament.

Utazásnál az ember csak ül a kocsiban és sasol. Néha meg kell állni valahol, de az hol legyen,.. ilyen és ehhez hasonló gondokkal kell szembenéznie. Bár minden pillanat egy újabb vizuális inger, egy elszalasztott fotó, de az egészet nem lehet rögzíteni. Szelektálni kell. Összerakni az összerakhatót, eltenni máskorra a most sehova nem illeszthető képet. 

Kezdünk látni új-zélandiul. Már nem is csodálkozunk, hogy az autópálya egy sáv oda, és egy sáv vissza. Robogunk, vagy százzal. Bírkák, hihetetlen-zöld hullámhegyek, fehér bégető pacákkal, kopár tájak, véglelen mezők, erdőirtások, színek,...aztán “veszélytáblák”. A katonai védelmi területen haladunk keresztül, hosszasan. Mennyire egyformák ezek a területek! Hajmáskéri gyakorlótér, az egyetlen általam ismert táj, amely meglepően hasonlít ehhez. Megállunk egy Bulls nevű városkában. Biztosan nem véletlen (márcsak a egybefűzhető dramaturgia kedvéért sem), hogy az olasz éttermes, katonai emlékeket gyűjt. Persze, ő maga nem volt katona, olyan shide/szégyenlős (amikor fotózzák), ezért  vágyálom- katona-világot épít maga köré. Pilótaruha a falon, bombázó-repülőgépek, plakátok. Még a wécében is pontos szabályzat van, hogy mit igen, és mit ne csinálj. Benyomásokat szerzünk a városkáról, a westernfilm- díszlet, múltidéző  főutcácskájáról. Mi, lányok még elandalognánk, (annyi érdekes dolog van), de a sofőrök hajtanak. Útközben még kattognak az okostelefonok, hátha haza vihető valami az élményből.

A tábla fölött a kis fehér maszat; az a vulkán az, amely utóljára 1995-ben tört ki. Egy-egy vulkánkitörés után megcsappan a turizmus, de néhány év amnézia, és jönnek újra. Jövünk a béke szigetére, a zöld lankák, bárányok, kék-ég országába, tiszta levegőért. Megcsodáljuk, körbejárjuk ezt a vulkáni hegységet. Ha nem is mászunk fel a csúcsra, de legalább a derekánál meghódítjuk. A mi túránk egy 8 km-es körtúra volt, változatos tájakon; kopár mezőn, őserdőben, patak mentén, vízesésnél, sziklamászva, dimben-dombon. Visszaérkezve feleleveníthettük (már akinek volt) ismereteinket a vulkánok működéséről. A kiállításon a 95-ős dokumentumokból ízelítőt kaptunk, milyen az, ha a hegy nem alszik.

Alattam a vízesés és az útunk első fele

Havas és napos

Rossz az idő, ilyenkor jön a múzeum! 

Vidéken vagyunk, a terveinkben szereplő látni-kell-múzeum, Rotorua bezárt, viszont a TAUPO MUSEUM nyitva. Ez egy nagyon barátságos múzeum, Taupo város kikötője felett, egy kis dombon, mellette a könyvtár épülete. Két markáns részre osztható a látott anyag. Az egyik részben kortárs, helyi művészek munkáit mutatja. Teszi ezt egyrészt művészeti vásárként, meglehetősen vegyes anyaggal, másrészt egy újrahasznosított anyagokból készült kiállítás formájában. A másik részben pedig, néprajzi gyűjtemény látható. Betelepülők és a maorik kultúrája, külön termekben. 

Újrahasznosítás, környezettudatosság a levegőben
A háromdimenziós, mindenféle újrahasznosított anyagokkal, fotókkal, fonalakkal, csontokkal dolgozó Jane Penton, helyi jelentős kiállítóművész és terapeuta munkái nagyon tetszettek. Soha nem hallottam róla, de örülök, hogy megismerhettem.

A pokol tornácán
Az eső alábbhagyott. Délután folytattuk az alvó vulkánok bejárását. Miben különbözött a mai program a tegnapitól? Miért van az, hogy a mai ajánlott látogatási időt csökkentettem, miközben a tegnapit a kétszeresére is növeltem. Miért zavartam le a teljes utat egy óra alatt? Bevallom, berezeltem. (Ezt a többiek hála, nem vették zokon.) Tegnap nyugi volt, olyan, mintha egy geológiai csoda-múzeumban sétálnánk: lenyűgöző képződmények, káprázatos formák és színek, kordában tartva (mint a kiállításon a tárlók, pontosan, mindig ugyanazon a helyen állnak a csodálni valók.) A mai gejzír-források a bizonytalanságot fejezték ki; a bárhonnan, bármekkora erővel, akár a talpamnál, lehet közeli, vagy távoli hely, előtörhetnek. Ez nem az ember kontrolláló szerepéről szólt. Itt a természet dönt. Szerencsére csak bugyborékolt, pöfögött, szuszogott, de ma is békés volt. Azért, mert így döntött

Hiába az esőnadrág, nem rohanunk. Ennek két oka van: a lakásunkat végre lelkifurdalás nélkül élvezhetjük (hiszen esik), másik oka, hogy reményeik szerint hamarosan eláll. Kihasználom az alkalmat, néhány fotót megostok.

A kerítés: érdekes a magánterület körülhatárásának módja, valamit ez is jelez az itteni kultúrából. A fenti csupán vizuális választóvonal, jelzés, de nem akadály a behatolónak.(Elég ennyi?). Útunk során,- épp amikor megállapítottam magamban, hogy itt max. átléphető kerítés van,- sorban jöttek a 3-4 méter magas falnak nyírt, átláthatatlan, zöld sövénykerítések.

Tehenek és bírkák: jellemzően több a tehén itt északon, dél fele haladva találkozunk, elvétve, birkákkal. Látunk őz-tenyészeteket (étlapon szerepel!). A szemnek élvezet a nagy zöld hullámokba pöttyentett fehér, barna folt-együttes. Néha egy-egy csúcson magányos, kalandor egyed bámul ránk. Az állatoknak is van jellemük?

A házak, még a templomok is könnyűszerkezetesek, fából épülnek. Feltűnően alacsonyak a vidéki lakóházak, a központokat nem hazai módon kell elképzelni, ezek (szintén lapos egymáshoz ragasztott dobozok) bevásárló központok: étel, ital, ketyere. A mi házunk is ilyen (lenti kép): komfortos, szép, de érezzük a kintről bejövő hideget.

Rögtön egy másik helyiségnévvel kezdem: Rotoura, a kihagyhatatlan!-így áll az útikönyvben. Délután el is látogattunk ide, egyenesen a városka központjában álltunk meg, szombat van, parkolási díjat kell fizetni. Jó, ha az ember mindent úgy fogad el, ahogy van. Felkészültünk, hogy megnézzük a maorikról, az őslakókról szóló múzeumot, de a helyszínen derült ki, hogy bizonytalan ideig bezárva tartják, átépítik az épületet. Rotoura semmi élményszerűt nem nyújtott. Úgy döntöttünk, Rotourát, mint körzetet fogjuk értelmezni, amibe Wai-O-Tapu is beletartozik...így már Rotoura kihagyhatatlan!

Wai-O-Tapu látogatóközpont 

Oka van annak is, hogy a múzeum kimaradt. (most mit mondjak?) A délelötti élményeinket legalább jobban el tudjuk mélyíteni. (A mai napi beszámolómban időben visszafelé megyek, ez az irány a blogolvasónak nem szokatlan: a frissből a régebbi felé). A délelőtti képek, amit megosztok, nem photoshoppal készültek! Valóban ilyen, sőt ilyenebb volt minden!

Két vulkánkitörés következményei (700 és 1870 évvel ezelőttről). Az útról letérni nem szabad. A fortyogó víz 70-100 fokos. A látvány változatos, a víz gazdag formákat kreált, gőzölög, bugyog, különböző színekben és szagokban, hígan, vagy lerakódva a kőzetekre. (Arzén tartalma miatt, talán jobb, ha inhalálásra nem írja fel az orvos). Néhány madár kísérletezik, hogy a hidegebb részből igyon. Biztosan leadják egymásnak a drótot, mert egyetlen madár sem közelít a veszélyes zónához. A környék tele hasonló gejzírrel, az út mellett autózva, ezek után már a távolból is értelmezni tudjuk az itt-ott feltörő gözfelhőket. Egész egészségipar épül erre: iszapkúra, szappan, kozmetikum, relaxálást kínáló gyógyfürdők. Még nem próbáltuk egyiket sem. Viszont vettünk meleg pulóvert. (Minden szükséges túra holmi nagyon nagy választékban, jó áron beszerezhető).

Tarts balra! Ez nem is annyira egyszerű dolog.

Aucklandban felvettük a bérelt autónkat (egy kisebb Toyotát), hogy elinduljunk vidékre (déli irányba), ettől aztán újabb  izgalmakat vittünk az életünkbe. “Keep left” persze ismerős tábla, ilyen otthon is van, csak fordítva, mint minden a világ ezen részén. Már megszoktuk, hogy fordítva állunk: itt északra van melegebb, az otthoniak pedig akkor ebédelnek, amikor mi alszunk. A nap nyugatról kel, és bal oldali a közlekedés. Tarts balra! A sofőr ül a jobb oldalon. Mellette, elől, balra én. Ebben semmi szokatlan nem volt, hiszen otthon is a bal oldalról érzékelem az autóm és az úttest viszonyát, amikor vezetek. Most nem kellett vezetnem, de segítettem. Nem tudom mennyit adott hozzá a haladási sebességünkhöz, az egy-egy szembe jövő tereptárgy miatti, kétszeri sikoltásom, de azt gondolom, sokat. Megérkeztünk Taupoba! Mindannyian, egyszerre: a bal első és a jobb első ülés utasai. Ilyen a team-munka!

A lakás, ami 4 éjszakát az otthonunk lesz, megérdemelne egy bővebb bejegyzést. Csodálatos! A domb tetejéről, a tágas nappali üvegablaka keretezi a tavi panorámát. 

Egy rövidebb kirándulást tettünk egy közeli vízeséshez. Még mindig fantasztikus időnk van. Nagy ajándék ez.

Egy fél órányi hajóút, egy más világ: eltűnt a város, megérkeztünk abba a Új- Zélandba, ahova igazából vágyakoztunk. Általában a csalogató reklámfotók értékéből le szoktunk vonni, mert a valóság mindig kicsit szürkébb. De most az útikönyvbéli képeslapok nem tudják visszaadni ezt az élményt. A hangok, az időnként visító, vagy tompa- mély madár hangok, a víz lassú ritmusú morajlása, a szél zizegő hangja együtt a felfokozottan ragyogó színek látványával, egyszerűen nem reprodukálható. Igaz, ez az első olyan teljes értékű napunk, amikor szervezetünk elfogadta az átállást. Minden érzékszervünk részt vesz az élményben. A talpunk érzékeli az tömbökbe kövült kagylók egységét, miközben a szemünk ugyanezt kagylómorzsáknak látja. Idegen növények kocsonyásnak tűnnek, de valójában kemény kis gombócok. A nap melegít, miközben a szél hűvös áramlatot hagy maga után. A “track” olyan, mint egy ereszcsatorna vezetéke, egyszemélyes nyomsáv, biztonságos, de letérni nem tanácsos róla, mert könnyen lecsúszol a meredéken. Ez az első találkozásunk az “érintetlen” természettel. Ízlelgetjük, s reméljük sok hasonló élményben lesz részünk. 

Rövid, 3 órás túránk alatt nem győzünk hangot adni elragadtatásunknak. Az őserdős szakaszból kilépve, találunk egy szokatlan állomást: a lábbelink fertőtlenítésének kapuja ez(!). Egy táblán a művelet lépései pontosan leírva, a szükséges eszközök rendelkezésre állnak. Itt jegyzem meg, hogy a reptéren a bakancsainkat szintén ki kellett venni a bőröndökből (soha nem volt még ilyen tiszta), hogy elvigyék fertőtleníteni. Mert védik a természetet.

Aztán út közben láttunk egy erdei kisiskolát. A gyerekek elfoglaltan tevékenykedtek, némelyek álarcban rohangáltak. Olyan benyomást keltettek, mint akik alig várják, hogy kialudják magukat, hogy újra kezdhessék. Olyanok, akik imádnak tenni-venni, imádnak élni. Aki itt nő fel, ilyen is marad?

Ma még a város nem enged, visszatérünk, utólsó esténk itt, járunk egyet. Az egyik áruház dolgozóinak kórusa az utcán karácsonyi dalokkal várja a “kedves vásárlót”. A másik sarkon bácsi a nénivel zenél (tegnap is ugyanitt, ugyanígy), távolabb rendőrök fognak le egy fekete fiút (ezt kizárólag a kedvünkért, mert itt nincs bűnözés!), egy kínait pedig a járókelők segítenek fel a földről. Itt későn, este 8 felé megy le a nap, kellemes előszezoni 17 fok van. Auckland a legnagyobb és legzsúfoltabb város, de a mi léptékünkkel még csúcsforgalomban is komótosnak tűnik az élet, 6-kor zárnak a boltok.

Az első napunk Aucklandben a magasságokról szólt. Gábor, Ági már várt az ideiglenes otthonunkban, az alábbi kép érzékelteti a kikötőre néző kilátást a 23. emeletről. Gyönyörű napsütésben kezdjük a napot, vacsorázni a város legmagasabb tornyában fogunk. (Foglalni kell előre asztalt) A város közepén van, a gyerekek pörgetyűjére hasonlító torony, amelynek ötvenhányadik emeletén az étterem. Mialatt elfogyasztod a vacsorádat, egy óra alatt körbeforog. Ha van időd, nemcsak a tányérod tartalmára fókuszálni (erről gondoskodik a séf), láthatod a háttérben változó város képét.(ebből a végtelenített paronámából egy kockányi illusztráció a fenti kép. Továbbá, vannak rések itt-ott a lábad alatt, a liftakna felett, (hogy az élvezet teljesebb legyen le-felszáguldás közben is), és mindez az érzékeid legteljesebb megdolgozására. Ha valakinek ez nem lenne elég, ugorhat, vagy körsétát is tehet bíztosítókötéllel.

Nappalinkból a belvárosi építkezésekre és a kikötőre látunk. Mindenütt építkeznek.