Egy fél órányi hajóút, egy más világ: eltűnt a város, megérkeztünk abba a Új- Zélandba, ahova igazából vágyakoztunk. Általában a csalogató reklámfotók értékéből le szoktunk vonni, mert a valóság mindig kicsit szürkébb. De most az útikönyvbéli képeslapok nem tudják visszaadni ezt az élményt. A hangok, az időnként visító, vagy tompa- mély madár hangok, a víz lassú ritmusú morajlása, a szél zizegő hangja együtt a felfokozottan ragyogó színek látványával, egyszerűen nem reprodukálható. Igaz, ez az első olyan teljes értékű napunk, amikor szervezetünk elfogadta az átállást. Minden érzékszervünk részt vesz az élményben. A talpunk érzékeli az tömbökbe kövült kagylók egységét, miközben a szemünk ugyanezt kagylómorzsáknak látja. Idegen növények kocsonyásnak tűnnek, de valójában kemény kis gombócok. A nap melegít, miközben a szél hűvös áramlatot hagy maga után. A “track” olyan, mint egy ereszcsatorna vezetéke, egyszemélyes nyomsáv, biztonságos, de letérni nem tanácsos róla, mert könnyen lecsúszol a meredéken. Ez az első találkozásunk az “érintetlen” természettel. Ízlelgetjük, s reméljük sok hasonló élményben lesz részünk. 

Rövid, 3 órás túránk alatt nem győzünk hangot adni elragadtatásunknak. Az őserdős szakaszból kilépve, találunk egy szokatlan állomást: a lábbelink fertőtlenítésének kapuja ez(!). Egy táblán a művelet lépései pontosan leírva, a szükséges eszközök rendelkezésre állnak. Itt jegyzem meg, hogy a reptéren a bakancsainkat szintén ki kellett venni a bőröndökből (soha nem volt még ilyen tiszta), hogy elvigyék fertőtleníteni. Mert védik a természetet.

Aztán út közben láttunk egy erdei kisiskolát. A gyerekek elfoglaltan tevékenykedtek, némelyek álarcban rohangáltak. Olyan benyomást keltettek, mint akik alig várják, hogy kialudják magukat, hogy újra kezdhessék. Olyanok, akik imádnak tenni-venni, imádnak élni. Aki itt nő fel, ilyen is marad?

Ma még a város nem enged, visszatérünk, utólsó esténk itt, járunk egyet. Az egyik áruház dolgozóinak kórusa az utcán karácsonyi dalokkal várja a “kedves vásárlót”. A másik sarkon bácsi a nénivel zenél (tegnap is ugyanitt, ugyanígy), távolabb rendőrök fognak le egy fekete fiút (ezt kizárólag a kedvünkért, mert itt nincs bűnözés!), egy kínait pedig a járókelők segítenek fel a földről. Itt későn, este 8 felé megy le a nap, kellemes előszezoni 17 fok van. Auckland a legnagyobb és legzsúfoltabb város, de a mi léptékünkkel még csúcsforgalomban is komótosnak tűnik az élet, 6-kor zárnak a boltok.