Christchurch

2017. december 05. 03:23 - kiskosztüm

nem reng, csak kibillent

Képek
Kezdetben a köztéri alkotásokat akartam gyűjteni az úton. Valami bekattan, ha az ember friss szemmel jár. (Idegen, sohasemlátott vidéken ez gyakran megesik, mármint a friss szem). Mindent nem lehet lekattintani, kell találni valamit, ami majd a “cseppben a tenger” lesz, jellemezni fogja a helyet, amit meg akarok érteni. Kezdetben ez ment is, aztán elveszett a figyelmem. Ahogy az úton jártunk (cca 3500 km), egy új téma kiszorította: az útépítők. Az egész ország az útépítőké. Még csak személyiségi-jogi probléma sem merül fel igazán, ha lefotózom őket, mert alig látható az arcuk, elrejti a sapka, szemüveg. Csak fiatalságuk süt át a jelmez mögül, és a lazaságuk. Fárasztó lett volna 30 km-es tempóban megtenni az utat, ha nincs az integetés. Oda, vissza. Aztán kis idő elteltével újra, szinte vártam, hogy milyen lesz a koreográfia. Ki kezdeményez? Mindig bejött. Lehet, hogy otthon is így történne. Integetek, mosolygok, és visszaintegetnek, vagy tánclépésben teszik arrébb a korlátot. Hát ilyenek az újzélandiak!

Egy új alapérzés, amely egyre markánsabban megmaradt bennem; a vihar előtti csend. Annyira csodálatos a táj, hihetetlenül gazdag... és amikor már úgy éreznéd, elteltél a látvánnyal, jön egy teljesen új rácsodálkozás. Ez a gyönyörűség azonban nem ártatlan szépség, drámai ereje van. Közel enged magához, de semmibe vesz, ha a kedve úgy tartja. Az első nap leégtem, csoda-időben, csoda-hegyet másztam, nem éreztem, hogy életem legfájdalmasabb leégése ez(orvosi eset). Aztán a gejzírek gőzölgése a talpamnál, a kiégett erdők, az éjszakai rezgések, hogy lezárták az 1-es főútat...és Christchurch! Nem történik semmi rossz, de az ember érzi, hogy bármikor, bárkivel. Ezt az erőt és szépséget együtt, a közelség és az eltaszítás érzését egyszerre, sehol, soha, így még nem éltem meg.

Christchurch
Az utolsó hely, mielőtt elhagyjuk az országot. Nagy kirándulást már nem tervezünk. Marad néhány elintéznivaló, le kell adni a kocsit, reptéri ügyek, valamit venni a barátoknak. Járunk még egyet, mielőtt újabb 4 órát ülünk a gépen. Már el is felejtettük, hogy mit olvastunk az útikönyvekben. Megállapítjuk, hogy itt is mennyit építkeznek (ez az úton látott építkezés megtoldása csupán), keressük a belvárosi magot, a régit, amit az útikönyv ígér, de nem találjuk. Mindenütt új épületek, sőt újabb. Aztán a térkép alapján, mert, hogy itt kell lenni, meglátjuk. Először egy öregebb ház-darabot ráépítve az új, aztán...döbbenet! A katedrális. Úgy, ahogy ott maradt, mementóként.
Bementem a kis, zöld házba, hogy megfejtsem, megérezzem, és mocorgott alattam... Először azt hittem, ez a projekt része, hozzátartozik a bevonódáshoz, de én ennyit már nem bírok bevonódni. Gyorsan kijöttem, de a téren is éreztem: mocorog a föld alattam. Rajtam kívül, csak Gábor érzett hasonlót. Túl szenzitívek vagyunk.
Nehéz volt utána vacsorázni. A pohár borral siettem, hogy bátorságot merítsek, s az alkoholra foghassam, ha kicsit mozog a világ körülöttem.
A város nagyon emlékeztet Berlinre. A múlt nyomaiban megjelenő összevisszaságot, jópofa köztéri művészeti alkotások, élénkre festett tűzfalak teszik emberivé. Az utcák újra és újra megtelnek vidámsággal...mert az élet nem enged. A pincérlány, maga is itt volt a földrengésnél, sokan meghaltak, elment ő is innen, de 3 éve visszaköltözött és mosolyogva garantálja, hogy most nem remeg. Végülis mind meghalunk, de nem mindegy, hogyan élünk.

A katedrális. 2011 február 22-én délben: a város főterén bankok, kávéházak, hivatalok összeomlottak, 180-an vesztették életüket. Egy évvel korábban is volt hasonló a környéken, akkor a város megúszta.